Szent György a magyar kultúrtörténetben

Közel másfél évezreden át a hit diadalmas hőseként, győzhetetlen katonájaként és emberi példaként mint a légiónyi katonaszent egyike, igen fényes karriert futott be. Nyilvánvalóan a jelképes szférába vezet el a sárkányölés, a sárkányölő hős archetípusa is, mely ismeretes volt a Távol-Keleten Kínában és Japánban, és természetesen az eurázsiai népek folklórjában is. A sárkányölő hős személyében a Nap, a Hold, a Tavasz az, amely legyőzi a sárkányt megszemélyesítette legfőbb rosszat, a Telet. Idővel aztán ez a kép némileg egyszerűsödött, s a mitikus ellenfél sárkánnyá, szörnyeteggé, mesei figurává vált. A magyar népköltészet máig is híven őrzi a György-legenda szinte valamennyi elemét, bár név szerint a szent lovaggal már csak ritkán találkozunk benne. György központi bizánci kultuszával magyarázható, hogy alakja a magyarországi délszlávok folklórjába lelhető fel talán a legelevenebben. A magyar változatok természetesen inkább a sárkányviadalra koncentrálnak, s elbeszélésében - mint ősforrásra - a Legenda Aurea szövegére vezethetők vissza. Szent György lovag históriája előkelő helyen szerepelt az elmúlt századok népi mesélőinek repertoárjában. Nagyszámú és a képzőművészet szinte minden ágára kiterjedő ábrázolása pedig csak erősítette e hagyományokat. S míg kultusza fokozatosan elszürkült, képi megjelenítései lassanként kikoptak a szakrális szférából, a néphagyomány a lovagszent emlékét, a sárkányviadal történetét középkori színességében, elevenségében tartotta fenn.